Interjú Argalász Attilával, az Áttűnések Improvizációs Színház vezetőjével – A május 2-i celldömölki Kemenesaljai Művelődési Központban tartandó Anyák napi rendezvényünk kapcsán Argalász Attilával, az Áttűnések Improvizációs Színház társulatának vezetőjével beszélgettünk a társulat működéséről, az előadások érzelmi jellegéről, valamint a munka-magánélet és a különböző női-férfi szerepek összeegyeztetéséről is.
Mesélj egy kicsit magatokról: hogyan alakultatok, miért az Áttűnések nevet kapta a társulat?
Dr. Bakó Tihamér vezetésével 2004-ben előbb egy önismereti munkát kezdtünk azzal a konkrét céllal, hogy két év múlva egy improvizációs társulat alakuljon belőlünk. Ezután 2006-ban megalakultunk Áttűnések Improvizációs Színház névvel− első olyan társulatként, akik önismereti munkára alapozottan, tudatosan építkezve váltak playback társulattá.
Egyik tagunk, Gyenese Györgyi filmes szakember, az ő ötlete nyomán lett Áttűnések a nevünk. Ennek szimbolikája, ahogy egy filmben egyik kép letisztul a másikból, úgy nálunk az egyik történet jön a másik után, pillanatokon belül átalakul az elmesélt történet egy látható jelenetté, ami ebből adódóan folyamatos jelenlétet kíván minden szereplőtől.
Hogyan működik egy improvizációs színház?
Havi kétszer találkozunk: minden második szerdán van egy próbánk, minden negyedik szerda pedig egy nyilvános fellépés. Ezen kívül igyekszünk teljesíteni a különböző felkéréseket. Az előadásokon a közönség személyes történeteit mutatjuk meg a színpadon. Először elmesélt hangulatokat, érzelmi állapotokat jelenítünk meg, majd személyes történeteket oszthatnak meg a nézők. Ezek a történetek lehetnek frissek, régiek, szomorúak vagy vidámak. Mindegy, hogy miért mondja el valaki: azért, mert szívesen osztja meg örömét, vagy éppen mert bánatából szeretne letenni egy kicsit, esetleg kívülről szeretne ránézni valamire. Mindent lehet, kivéve, hogy a néző nem saját történetet oszt meg.
Fel lehet készülni egy olyan előadásra, amin nem tudod, hogy mi fog történni, milyen téma fog előkerülni?
Azzal, hogy magunkban egy nyitott, befogadó, kreatív állapotot alakítunk ki, lehetséges ezt elérni. Maga a műfaj működése izgalmas abból a szempontból, hogy megkövetel egy tudatosabb jelenlétet. Ez egy olyan jelenlét, amiben elfogadom a „nemtudás” állapotát, ugyanakkor van bennem egy „nyitott vagyok bármire” figyelmi állapot. Ennek érdekében elengedem az emlékeimet, az egomat, az akaratomat, a szándékaimat, a céljaimat; megnyitom magam arra, ami van. És ami van, az az, amit a mesélő megoszt velünk, és amit ez megmozgat bennem: ha a csalódottságáról mesél, akkor az ő csalódottsága fog leképződni bennem, és rajtam átszűrődve ez jelenik meg a színpadon. Úgy szoktam fogalmazni, hogy kiürítem magam, megtölt az, ami a mesélőből jön, és mindez „kijátssza” magát belőlem. Amikor ez megtörténik, annak van egy olyan pozitív mellékhatása, hogy nem telítődöm a traumatikus történetektől sem, mert kijátszottam magamból és újra üres vagyok. Ennek az állapotnak az elérése nekem közel kétéves tanulási folyamat volt. Emiatt van az is, hogy amikor egymás után belépünk a színpadi térbe, azonnal tudunk egymáshoz kapcsolódni mindenféle egyeztetés nélkül, olyan minőségben, hogy a közönség sokszor nehezen hiszi el, hogy ott halljuk először a történetet és előzetesen nem készültünk fel rá.
Tehát, ha jól értem, sosincs egy előre megbeszélt felállás, az Anyák napi rendezvényen is azzal fogtok dolgozni, amit ott kaptok.
Igen. Azért vannak támpontjaink, melyekkel dolgozni tudunk. Ilyen kézzelfoghatóbb támpontok például a hangulatok megjelenítéséhez kapcsolható formák, technikák, amikkel bizonyos állapotokat, hangulatokat meg tudunk jeleníteni. Például, ha valaki ambivalenciát mesél, kétpólusú érzelemről számol be, akkor a játékmester azt mondja: „Lássuk ezt egy ausztrál párban!”, ami egy olyan megjelenítés, mely alkalmas arra, hogy a színpadon mindkét érzés, és valamilyen formában a kettő közötti dinamika, kapcsolat is megjelenjen.
Ha egy konkrét eseményre hívnak meg bennünket, akkor a megrendelő igényeihez igazodva tesszük tematikusabbá az előadást. Tavaly ősszel például részt vettünk egy cég változásmenedzsment-folyamatában, ahol az volt fókuszban, hogy a munkatársak hogyan vannak ebben a változásban. Erre úgy készültünk, hogy mi is kitettük életünk nagy változásait a térbe, ezekről meséltünk, megéltük a változással kapcsolatos élményeinket. Az anyák napi rendezvény kapcsán például mi is felidézzük saját anyák napi élményeinket, anyáinkkal való kapcsolatunkat, a női szerepekkel kapcsolatos érzéseinket, történeteinket. Ez segít majd minket hangolódni.
Milyen felállással érkeztek egy előadásra?
A társulat egy előadáson úgy néz ki, hogy a színpadon van egy játékmester, 3-4 színész és egy zenész. A játékmester az egész előadás vezetője, ő tartja a kapcsolatot a közönség és a színészek között, tulajdonképpen egy hidat képez közöttük. Segít azzal, hogy mini interjúkat készít a közönségben megszólalóval, kérdéseket tesz fel azért, hogy a néző fókuszáltabban tudja átadni a történetet, vagy éppen kiderítse, hogy az elmesélt történetből mit szeretne igazán megnézni, megjeleníteni a mesélő.
Mennyire nehéz kapcsolódni egyébként a közönséggel?
Hogy is mondjam… Attól függ, mit értünk nehézségnek. Előfordulhatnak csendek, de ezek a legritkább esetben az elzárkózás jelei. A legtöbbször átmenetiek és megtermékenyítő hatásúak. Arról árulkodnak, hogy a lelkekben megindult valamilyen érlelődési folyamat, vagy éppen egy előző élmény feldolgozása történik.
Az évek alatt megtanultuk megérteni a csendek üzenetét, és a játékmester már rutinos az ilyen helyzetek kezelésében. Általánosságban elmondhatom, hogy a közönségben ülők szeretnek személyes történeteket megosztani, talán azért is, mert egyre ritkább az emberek közötti személyes, nyílt, érdek nélküli közösségi kapcsolódás.
Ennek a kapcsolódásnak része az is, hogy visszacsatolok a nézőhöz egy történet megjelenítése után?
Igen, a játékmester a jelenet után megkérdezi a mesélőt, milyennek találta a látottakat. Ez általában egyébként látszik is a mesélőn: amikor a személyes történeteket mesélik el, a mesélő is kiül a színpad szélére a játékmester mellé, így a színészek is nagyon jól látják, milyen reakciói vannak a mesélőnek. Ettől függően kérdezi őt a játékmester arról, hogy tetszett neki, mit tud belőle elvinni, valóban ilyen volt-e. Lehetősége van arra, hogy ha úgy érzi, valami kimaradt, mesélhet még róla, a színészek pedig újrajátszák a jelenetet.
Az a lényeg, hogy mindenkire, aki megoszt valamit, arra vigyázzunk. A playback műfajban van egy olyan szabály, hogy mi nem visszük el más irányba a történetet, például nem ironizálunk, ha az nem volt ironikus, vagy nem teszünk bele poénokat, hogy elvicceljük, ha az egyébként nem egy vicces dolog. Kulcsfontosságú, hogy az az érzelmi minőség jelenjen meg, ami alapvetően benne van a történetben. Ettől függetlenül sokszor kap mégis egyfajta plusz réteget a lejátszás által – például a mesélő két emberről mesél, és amikor elkezdjük játszani, megjelenik a két ember közötti érzelmi, kapcsolati dinamika, amiről nem szólt, mégis átjött abból, amit elmondott. Olyan is előfordul néha, hogy az egyik szereplő szájából szó szerint ugyanazt a mondatot hallja, amit a valóságban is elhangzott, anélkül, hogy arról tudomása lett volna a színészeknek.
Egyetlen kivétel van abban, hogy teszünk-e többletet a történethez, ez pedig amikor valaki krízistörténetet hoz. Amikor ilyen van, elkezdjük figyelni a reményt adó mondatokat, érzéseket, bármit, ami akár csak egy félmondat erejéig hangzik el. A játékmester is kérdéseivel az erőforrásokat, kapaszkodókat igyekszik kimondatni a mesélővel. Ezeket a megjelenítésben láthatóbbá, tudatosíthatóbbá tesszük. Például ha elhangzik, hogy „talán a szomszédomra számíthatok”, akkor a szomszéd mint segítő kapcsolat megjelenik a jelenetben, megmutatva az ebben rejlő pozitív erőt.
Használjuk ezt a műfajt segítő szándékkal is, például a vörösiszap-katasztrófa után néhány alkalommal voltunk Devecserben. Azokra az alkalmakra speciális kríziskezelést támogató programmal készültünk, amihez szervesen kapcsolódott a playback színházi előadás.
Elég erőteljes élmények ezek. Ugyan mondtad, hogy „üres lapként” állsz az előadáshoz, ennek ellenére előfordul, hogy a társulatnak is szüksége van utómunkára, a történetek feldolgozására?
Az előadás végén mindig ott maradunk, ránézünk önmagunkra, az előadásunkra. Adunk visszajelzést arról, milyen volt belülről – vagy kívülről, attól függően ki milyen szerepkörben volt jelen az adott estén. Tudatosítjuk aznapi erősségeinket és a tanulságokat.
Ritkán, de van olyan, hogy valakiben éppen az a probléma dolgozik, amit elmond a mesélő. Erre az esetre van egy olyan alapszabályunk, hogy ha a színész feláll a színpadra, ott már csak igent mondhat, de amíg mesél a mesélő és nem mondja a játékmester, hogy nézzük meg a történetet, addig jelezheti a színész, hogy ebben most nem tud részt venni. Általában van „csere” emberünk, akkor ő lép helyette a színpadra. Így védjük magunkat a „sérülésektől”, de ezek nagyon ritka helyzetek. Gyakrabban fordul elő az, hogy egy elmesélt történet rezonál egy a színészben is éppen élő helyzetre ez legtöbbször csak felerősíti a hiteles megjelenítést és még egyfajta „öngyógyító” hatása is van.
Ehhez azért szükség van egyfajta érettségre, egy bizonyos szintű önismeretre, hogy a színpadon azonnal felismerje ezeket a helyzeteket az ember. Ráadásul nem hivatásos színészek vagytok a társulatban…
Így van, szerintem ez nagyon fontos.
Az improvizációs színészek esetében nagyon hangsúlyos az önismeret. Itt nem vagyunk vetélytársak, nem vagyunk ambíciózus színészek, akik Oscar-díjat szeretnének nyerni. Pont az a lényeg, hogy nincs szövegtanulás, nincs idő arra, hogy hetekig egy próbafolyamatban építsünk karaktert, vagy hogy kitaláljuk, hogyan használjuk a teret. Erre rá kell érezni, és ha ez sikerül, akkor olyan színpadi képek jelennek meg, amiket megrendezni sem lehetett volna jobban. Ez a playback színházban a mi tapasztalatunk szerint akkor teremtődik meg, ha van egymás iránti bizalom, együttes élménnyel teremtett biztonság érzés, közös playback nyelv és erős emberi kapcsolat.
Tudatosan, célzottan végzitek ezt az önismereti munkát?
A társulatunkban annak van hagyománya, hogy egy casting-szerűség után a résztvevőkkel egy féléves önismereti folyamatot viszünk végig. Ebbe a folyamatba olyan elemeket építünk be, melyek az együttműködést, az egymáshoz kapcsolódást, egymás elfogadását, a vélt vagy valós félelmek elengedésének képességét fejlesztik. Jelenleg is egy csatlakozni vágyó társunkkal zajlik ez a folyamat.
Az önismeret mellett mi kell még egy improvizációs színésznek?
A jelenlét. Emellett spontaneitás, önbizalom, együttműködő készség, nyitottság, nagyfokú, szívből jövő figyelem egymásra. Na és persze a képesség arra, hogy megadjuk magunkat az „itt és most”-nak.
Melyek a legnépszerűbb, leggyakrabban előkerülő témák az előadásokon?
Egyértelműen az emberi kapcsolatok egész palettája: azok öröme, vidámsága, bánata, nehézsége, felszabadító vagy épp bebörtönző mivolta. Emellett gyakran kerülnek elő utazási, munkahelyi, iskolai történetek, konfliktusok, amik megint csak az emberi kapcsolatok érzelmi világába vezetnek.
Az egyik legérdekesebb és legizgalmasabb amikor belső dilemmák, belső történetek, mikor valakinek a belső dinamikája, ambivalenciája, „agyalása” kerül a színpadra. Ebben tulajdonképpen csak egy szereplő van, ő maga, a többiek pedig mindazok, amik hozzá kapcsolódnak: gondolatok, érzések, emlékek. Ilyenkor a nehezebben megfogható lelki dimenziókat – mint például lelkiismeretfurdalás, bűntudat – is a színpadra tesszük. Nagyon sokat tanulunk egymás történeteiből és sokszor ismerjük fel bennük a saját történeteinket. Ez gyakran spirituális élmény.
Rendezvényünkön a nők, a női szerepek, a munka-magánélet egyensúly fog középpontba kerülni. Számít nálatok, hogy ki milyen szerepet kap meg?
Ebben a műfajban ez abszolút nem számít. Férfi lehet nő, nő lehet férfi – én is voltam már például kongói nagymama, kisfiú, de és kislány is, sőt tárgy vagy belső lelki folyamat is. A lényeg, hogy a mesélő választhat a színészek közül vagy akár spontán rájuk is bízhatja, hogy ki milyen szerepben legyen.
A társulatotokra tekintve hogy látod ezeket a kérdéseket? Mindegyikőtök munkáján felül szabadidejéből „áldozva” vesz részt a próbákon, mégis vannak bizonyos kötöttségek is, hiszen az előadások, extra felkérések több időt, energiát, felkészülést kívánnak.
Így van, nálunk a társulatban női többség van, és mivel 15 éves történetünk van, nagyon sok helyzetben voltunk már egymás mellett. Születtek gyerekek, de unokák is a társulatban, most is van olyan tagunk, aki épp kisbabával van otthon, mások a kisgyermekes anyai-apai léttel próbálják összeegyeztetni a színházat.
Úgy gondolom, hogy a playback színháznak van egy mentálhigiénés haszna is, azáltal, hogy beszélgetünk egymással, megtartjuk egymást, ide be lehet hozni a nehézségeinket, amivel akár a próbán játszani is tudunk. Ezért is lehet az, hogy annak ellenére, hogy amatőr társulat vagyunk, nincs fix bevételünk, van egy erős megtartó erőnk, és a kisgyermekes anyukák is mondjuk fél év után már érzik, hogy szívesen jönnének vissza.
Mi a kulcsa szerinted, hogy ezek a szerepek nálatok ilyen jó összhangban vannak?
A saját életemből tudom, hogy a különböző életszerepeimben való átmenetekben a playback színház nagyon sokat segített – rugalmasabbá, mai divatos kifejezéssel szólva reziliensebbé tett. A műfajból adódóan az éppen aktuális helyzeten van a fókuszom és a cselekvő energiám, nincs időm közben a múlton vagy a jövőn agyalni.
A társulati létnek, mint emberi közösségben való működésnek a napos oldal mellett a konfliktusok is természetes velejárói. Azt hiszem, hogy ebben nagy utat jártunk be együtt. Az első években több rejtett konfliktusunk volt, amit nem kezeltünk éretten, de ebben sokat és jó irányba fejlődtünk. A hosszú évek során mindannyiunk életében voltak az örömök mellett nehézségeket, traumák, na ezek a helyzetek tesztelték igazán, hogy mit jelent a mi közösségünk. Nehézségeinkben, ha kinyújtjuk a kezünket, akkor a társulatból valaki biztosan megfogja, sőt, ha nem nyújtjuk, akkor utánunk nyúlnak, legyen szó betegségről vagy egy aktuális életszerepben való elakadásról.
Az Áttűnések Színház egy olyan közösség, ahol az alkotáson túl emberi figyelmet, szeretetet és elfogadást élünk meg, amikor együtt vagyunk. Ez számszakilag nem sok alkalom, hiszen havi kétszer találkozunk, de az együtt töltött idő olyan intenzív, és olyan minőségű, amiből nagyon sokat nyerünk – igazi feltöltődés.
Fotó: Facebook – Áttűnések Improvizációs Színház
